Részlet 2~

Hát most nagyon szégyenlem magam amiért nem hoztam semmit . :((( Ne haragudjatok!
De most elhoztam azt a bizonyos December 20.-át! Épp tegnap olvastam, és gondoltam akkor már kirakom!
Jó olvasást!! :33

"December 20., hétfő
Te jó ég, ez az a nap, amit soha, de soha az életben nem fogok elfelejteni! Úristen!
Reggel Virág átjött, hogy együtt menjünk az osztálykarácsonyra. Az ajtóban a kabátomat vettem,
miközben a hétvégéjéről hallgattam. Benivel játszott, karácsonyi üdvözlőkártyákat gyártott, vasárnap
pedig Ricsivel DVD-ztek.
– Klassz – bólintottam, és ellenőriztem a hajam a tükörben. – Mehetünk – kezdtem el bekötni a
cipőfűzőm.
– Megvan mindened? – nyomott anyu a kezembe egy tálca kókuszgolyót, amit tegnap csináltam,
hogy bevigyem a suliba.
– Igen – tekertem a nyakam köré a sálam. – Illetve – ráztam meg a fejem. – Cortez ajándéka –
bosszankodtam, és mivel tele volt a kezem, megkértem Virágot, hogy szaladjon fel a szobámba érte. –
Ott van az asztalon – kiáltottam utána.
A sulihoz érve megálltunk a lépcső előtt.
– Mikor indulsz? – kérdezte éppen Dave Corteztől.
– Este megy a gépem. Csak reggeli átszállással kaptam helyet. Karácsony – magyarázta unottan.
– Úúú, a reptéren fogsz annyit várni? – szomorkodott Virág.
– Előfordult már – mosolyodott el.
– Aha, látom – pötyögött Dave a telefonján, aki azonnal ellenőrizte a járatokat.
– Mikor jössz? – érdeklődött Macu.
– Január 2. – felelte Cortez. Magamban memorizáltam a dátumot, aztán szó nélkül hallgattam a
többiek terveit a szünetre. Leginkább punnyadás és gigantikus szilveszteri buli szerepelt a
legfontosabbak között.
– Ren? – kérdezte Ricsi.
– Arnold jön haza – mondtam halkan.
– Neményi itthon lesz? – szaladt fel Dave szemöldöke.
– Igen, egész szünet alatt! – mosolyodtam el boldogan. – Szeretnél vele találkozni?
– Nem – vágta rá azonnal. Ó. Értem.
– De azért velünk szilveszterezel, nem? – kérdezte Ricsi.
– Persze – ígértem meg. Már Virág is könyörgött, ráadásul Kinga kijelentette, hogy mennem kell,
mondván, „legyen valaki viszonylag értelmes is Zsoltiéknál, rajta kívül”.
Egy pillanatra ránéztem Cortezre, remélve, hogy le tudok olvasni valamit az arcáról, de totálisan
közömbös volt, aztán amikor Bálint megérkezett, vele váltott pár szót. Úgy döntöttem, bemegyek a
suliba, mielőtt a kezemhez fagy a tálca kókuszgolyó.
Az aulában a Trans Siberian Orchestra karácsonyi albuma szólt, és a Christmas Canon Rockot
hallgatva mentem fel a lépcsőn. Az egész iskolában mandarin- és fahéjillat terjengett (a
konyhakultúrások kora reggel óta sütöttek), az aulában lévő karácsonyfán és a lépcső korlátjain
égősorok és girlandok húzódtak végig. Hangulatos volt.
A teremben Kinga hozzám lépett, és kikapta a kezemből a tálcát.
– Ennyi? Pár deformálódott kókuszgolyó? – üvöltötte az arcomba.
– Neked is boldog karácsonyt – mondtam, elengedve a fülem mellett a megjegyzést.
– Tanár úúúr, menjünk már haza! – szenvedett Andris látványosan.
– Ja. Minek kellett ma bejönnünk? – szállt be rögtön Robi is. Sötét lelküknek nem kedvezett a
meghitt karácsonyi zene, az illatos gyertya és a közös sütievés.
– Nyugalom. Egy óra múlva mehettek – mosolygott az ofő.
– Addig kinyírom magam – fejelte meg az asztalt Andris, aztán bedugta a fülébe a zenelejátszóját,
és Robival együtt megpróbálták elnyomni a karácsonyi hangulatot.
Valami őrült rockzene szólt felőlük, és szólni akartam, hogy meg fognak süketülni, de végül rájuk
hagytam. Lázadók, ráadásul bakancsban. Nem volt esélyem ellenük. ☺
– Bejöhetünk? – nézett be az ajtón Dina.
– Kérlek, gyertek vissza később, ez osztálykarácsony – szólt rá az ofő. Az a-s lányok zavartan
bólintottak, és visszamentek a saját termükbe, ahol kissé lapos volt a hangulat.
A többiek is megérkeztek, úgyhogy Haller becsukta az ajtót Zsolti mögött, és kért egy kis
figyelmet.
– Mindenkinek nagyon kellemes ünnepet, pihenjétek ki magatokat, egyesek vezessék le a felesleges
energiát – pillantott Andrisra és Robira –, és ne felejtsétek el, hogy nyakunkon a félév. Tanuljatok
kicsit – mondta. Egyöntetű röhögés volt a reakció. Haller sóhajtva bólintott, aztán mögém nézett. –
Cortez?
– Léphetek? Még be kell pakolnom.
– Ó, persze. Nagyon jó utat. Menj csak – biccentett az ofő. Cortez feltápászkodott, miközben
mindenki mindenfélét ordibált neki. Elhaladva mellettem letett az asztalomra egy kis csomagot, én
pedig felemeltem a székem mellé állított zacskót, és felé nyújtottam.
Szó nélkül elvette (bele se pillantott), aztán kiment a teremből. Lélegzetvisszafojtva néztem utána,
és ahogy becsukódott az ajtó, lehajtottam a fejem. Kellemes ünnepeket és jó utat neki. Találkozunk
jövőre.
A többiek mind elkezdték az ajándékozást, ment a röhögés (Dave és Macu ugyanazt rendelték
egymásnak a bigyoshopról, csuklószorítós telefontöltő, vagy mi), volt, aki ujjongott (Virág), mások
pedig elégedetten bólintottak (Kinga). A helyemen ülve sírógörccsel küszködtem, miközben
kibontottam a Corteztől kapott ajándékot. Egy Robert Capa fotóit tartalmazó album volt.
– Hé – állt meg mellettem Ricsi. – Jól vagy?
– Aha. Csak. Ez telitalálat. Az ajándék – szipogtam.
– Azt hiszem, a nagymamája vette neked – mondta, mire kínosan mosolyogva bólintottam. Hát
persze. Cortez egy pillanatot sem akart rám szánni, az ajándékot a nagyszüleire bízta. No comment.
Az egész osztály zengett, mindenki mutogatta, hogy mit kapott, meg vihogtak, én meg csak
bámultam magam elé.
– Tessék! Ezt neked csináltam – ugrott fel a padomra Virág, és elém tett egy képeslapot.
Felnyitottam a tetejét, és a könnyeimmel küszködve felnevettem. Egy közös fényképünk volt
rányomtatva, meg mindenféle szív, békejel, smiley és egy hatalmas LB felirat. Legjobb barátnő.
– Köszönöm, ez nagyon szép – öleltem meg szorosan.
– Na, mi van, megint kivannak az idegeid? – állt meg mellettem Kinga, mire elengedtük egymást.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Jól vagyok – hazudtam, és mélyen a szemébe néztem.
– A francokat vagy jól – sóhajtotta, és felemelte a Capa-albumot. Unottan lapozgatta, aztán
visszadobta elém. – Tudod – nézett rám komolyan –, megkóstoltam a kókuszgolyót.
– Igen? – nevettem el magam.
– Tragédia – biccentett, aztán óvatosan elmosolyodott. Nem mondott semmit, mert nem az a típus.
De láttam rajta, hogy sajnálja. Az egészet. És kimondatlanul is jólesett. Igazából én is sajnáltam.
Cortez szó nélkül elment, rám pedig várt egy egész téli szünet, amikor is kénytelen leszek összeszedni
magam.
Az ajándékozás után egy halom másik diák csörtetett be a termünkbe, és kezdetét vette a káosz. A
tévéből valami brutálmetál zene szólt, Ricsi és Bálint kókuszgolyóval dobálóztak, Andris és Robi
headbangeltek, Zsolti Carlost, a mikulásruhába öltöztetett csontvázat ölelgette, Dave és Macu
fotózták. Gábor sütit evett (amíg egy végzős srác ki nem verte a kezéből), Jacques a többieken
nevetgélt, Karcsinak tiszta kókuszreszelék volt a haja, az ofő riadtan kapkodta a fejét, és közben
folyamatosan érkeztek a diákok a termünkbe.
Kingával és Virággal úgy döntöttünk, hogy ideje lelépni. Az a-s lányok éppen becsörtettek az ajtón,
amikor mi távoztunk.
– Hová mentek? – kérdezte Dina.
– Semmi közöd hozzá – vágta rá Kinga. – Menjetek csak be. Jó mulatást – vigyorodott el gonoszul,
és még egy pillanatra visszanéztünk a terembe.
Az a-sokat azonnal megdobták fánkkal, valamint Robi rájuk bontotta a felrázott kólát.
– Fejezzétek be! Senki nem megy haza, amíg nincs tisztaság a teremben! – üvöltötte Haller, aztán
inkább kirohant a teremből.
– Kellemes ünnepeket, tanár úr – mosolyogtam rá.
– Köszönöm, nektek is. Megyek, megkeresem az igazgatóhelyettest – sietett el a folyosón.
– Na, menjünk. Én nem fogok utánuk takarítani – indult meg Kinga.
– Én sem – ráztam a fejem, és eszembe jutott, hogy Robi a megrágott popit köpködte a táblára
rajzolt körbe. Ők így dartsoznak. A fiúk néha igazán undorítóak tudnak lenni.
Otthon letettem a Capa-albumot az étkezőasztalra, és szomorúan csóváltam a fejem.
– Milyen volt az osztálykarácsony? – érdeklődött anyu.
– Jó – bólintottam gondterhelten. Anyu letette a halat(?), és megállt előttem.
– Elment? – kérdezte halkan.
– El – pislogtam felfelé, igyekezve megelőzni, hogy az első könnycsepp legördüljön az arcomon.
Tapasztalatból tudom, hogy az elsőt követi… ezer.
Bekapcsoltam a gépem, és ránéztem Cortez falára. Rengeteg jó utat/hiányozni fogsz/siess haza stb.
üzenetet kapott, de egyikre sem válaszolt. Gondolom, nem volt ideje.
Ahhoz képest, hogy fél hatig a szobámban voltam, abszolút nem tűnt fel semmi szokatlan. Pedig
így, utólag annyira egyértelmű! De nem vettem észre.
Beszárítottam a hajam, feltettem egy minimális sminket, felkaptam egy farmert, betűrtem a fehér
hótaposó csizmámba, aztán vártam Virágot. Aki ígéretéhez híven hozott nekem kölcsönbe egy
karácsonyi pulcsit. Csak azért vettem fel a fehér, horgolt pulóvert, aminek az elején egy bazinagy
hóember integetett, mert Virág sem nézett ki jobban. Piros kardigánján kis, zöld karácsonyfák
táncoltak. Szépen néztünk ki.
– Figyi – nézett rám komolyan, amikor abbahagytuk a nevetést. – Azért van kedved a karácsonyi
bulihoz? – szomorkodott hatalmas, csillogó szemekkel.
– Persze – füllentettem, és a lehető legmeggyőzőbben mosolyogtam rá. Elhatároztam, hogy nem
csapom szét a többiek hangulatát.
Mikor megérkezett Karcsi (kabátja alatt hóemberes inget viselt), elindultunk, és útközben
találkoztunk Ricsivel, aki éppen hozzám igyekezett.
– Bocs, még megnéztem egy részt – mentegette a késését. Pislogás nélkül meredtem rá. Nem, nem
azért, amit mondott, hanem mert raszta haját egy olyan sapka fedte, amin kis harangok bimbamoztak
minden mozdulatára. Természetesen Virágtól kapta, csak neki vannak ilyen cuccai. ☺
– Ez az agyunkra fog menni – húztam el a számat, ahogy elindultunk a dombon lefelé. Mi, négyen
és az idegtépő csilingelés.
– Próbálom ütemre – rázta meg a fejét, mire felnevettünk.
Pokoli hideg volt, úgyhogy jól kiléptünk, és a közvilágítás fényében láttuk, hogy mindenfelől
diákok özönlenek az épület felé. Szarvasagancsos hajpánt, Mikulás-sapka, hajpánton világító
szarvak.
– Úúú, nekem is kell olyan – mondta sóvárogva Virág, és irigykedve biggyesztette le a száját a
villogó fejdíszt nézve.
– Mit keres itt Cortez? A reptéren kéne lennie – döbbent le Ricsi, én pedig kérdőn rohantam utána.
Mi? Cortez? Hol?
A lépcső előtt állt, Kinga, Zsolti, Dave és Macu társaságában
– Hát te? Törölték a járatot? – kérdezte Ricsi, ahogy odaértünk, Cortez zsebre dugott kézzel
ácsorgott, és megrázta a fejét.
– Nem. Mindjárt indulok – mondta. Az utcai lámpa fényében próbáltam leolvasni az arcáról
valamit, mert megijedtem, hogy esetleg baj van, azért jött vissza a sulihoz, de azon túl, hogy
zavartnak tűnt, semmi szokatlant nem vettem észre.
– Menjünk már be, megfagyok – ugrált Zsolti (Mikulás-sapkában), és felfelé indultunk a lépcsőn.
– Reni, te maradj! – szólt utánam Cortez, aki nem mozdult, mire megtorpantam, és zakatoló szívvel
sétáltam vissza.
Hátranéztem egy pillanatra, Virág értetlenül széttárta a karját, és a többiek is csodálkozva
forgolódtak, miközben bementek a portára.
– Igen? – kérdeztem furán. Cortez mélyen a szemembe nézett, és megrázta a fejét.
– Ez mi? – húzott ki a zsebéből valamit, mire a pulzusom az egekbe szökött, és megfordult velem a
világ. Ahogy ránéztem a borítékra, azonnal tudtam, hogy mi az. A hirtelen felindulásból leírt
tizennyolc oldalas szerelmi vallomásom, aminek a tükrömön kellett volna lennie!!!
– Hogy… – sütöttem le a szemem. – Miért van nálad? – hebegtem halk, erőtlen hangon.
– Te adtad – mondta idegesen.
– Én? Én ugyan nem – temettem a tenyerembe az arcom. Úristen, vajon elolvasta? Biztos, hogy
elolvasta. Elsüllyedek.
– Benne volt az ajándékban – közölte, afféle „nagyon is jól tudod, hiszen te adtad oda” stílusban.
Az agyam erőtlenül kattogni kezdett. A fenébe! Virág szaladt fel az ajándékért, biztosan meglátta a
tükrön lévő borítékot Cortez nevével, és azt hitte, az is hozzá tartozik. Nem, nem, nem! Egyáltalán
nem!
– Elolvastad? – suttogtam, és a szélben alig hallottam a saját hangom. Cortez csak bólintott, és
idegesen az órájára nézett. Idő volt.
– Oké. Felejtsd el. Csak felejtsd el – kezdtem zakatoló szívvel.
– Jó. Az lesz a legjobb – értett egyet. Kínosan ácsorogtam, és a szám szélét harapdáltam, amikor
hirtelen megráztam a fejem.
Túl régóta vártam már, hogy megtudja a dolgokat. Betelt a pohár. Ha már úgyis tudja, minek
tagadjam?
– Tudod, mit? – emeltem fel az állam. – Ne felejtsd el! Mert minden szava igaz! – tártam szét a
karom. Cortez a szemembe nézett és felvonta a szemöldökét. – Amit leírtam, azt úgy is gondolom.
Mindig is úgy gondoltam. És lehet, hogy ezután soha, de soha nem beszélünk többet, de akkor is
tudnod kell! Nem érdekel – förmedtem rá dühösen, minden mindegy alapon. – Azt hiszed, hogy ez a
tanév nehezen alakult, mert haragszol rám? Gondold át a többit! Gondold át az én szemszögemből!
Én bocsánatot kértem, többször is, mert az egész egy hülyeség volt! És sajnálom, mindent megtettem,
hogy túllépjünk rajta, de neked nem megy. Rendben. De jó, ha tudod, hogy nekem is lenne okom
haragudni. Azért, amiket leírtam. Te mikor kértél tőlem bocsánatot? De tudod, mit, nem is várom el.
Mert igazából sose haragudtam rád Nem tudtam – töröltem meg a szemem. Cortez pislogás nélkül
meredt rám. – Mert szeretlek – mondtam ki hirtelen, bár a fülemben annyira dobogott a vér, hogy alig
hallottam magam.
Cortez rezzenéstelen arccal nézett rám, én pedig lehajtottam a fejem, és a csizmám orrát
tanulmányoztam a sötétben, mintha csak valami érdekes lenne rajta.
– Oké – szólalt meg hirtelen. – Én erre nem tudok mit mondani – mondta halkan, én meg csak
erőtlenül bólintottam. Patakokban folytak a könnyeim. – Mennem kell – nézett megint az órájára
– Rendben – motyogtam, és annyira fájt a mellkasom, hogy úgy éreztem, összeesek.
Cortez zavartan bólintott, és megfordult, én pedig levegőért kapkodva néztem utána. Végül sarkon
fordultam, és berohantam a suliba. A többiek az aulában várakoztak, és az érkezésemre úgy csináltak,
mintha nem leskelődtek volna a portáról egész végig.
– Mi van? – kérdezte Virág elkerekedett szemekkel.
– Vége. Elmondtam neki. És elment – töröltem le idegesen az arcom, és akkora gombóc volt a
torkomban, hogy alig bírtam nyelni. Átrohantam az aulán, kivágtam az udvarra vezető ajtót, és
kimentem.
A többiek mind utánam loholtak, és egymást kérdezgették, hogy most pontosan mi van.
– Renáta, állj már meg! – üvöltött rám Kinga. Megtorpantam, és visszafojtott sírással fordultam
felé.
– Virág véletlenül odaadott neki egy levelet – sütöttem le a szemem.
– A karácsonyi lapot – bólogatott Virág.
– Az nem az volt – szipogtam.
– Emó! – fújtatott Ricsi, és fejcsóválva nézett Virágra.
– Ez hülyeség. Ki ír ma levelet? – szörnyülködött Dave.
– Én írtam – mosolyodtam el kínosan.
– Mit mondtál neki? – faggatott tovább Kinga. Ricsi, Virág, Macu, Dave, Zsolti és Kinga
kíváncsian bámultak rám, én pedig szomorúan megvontam a vállam.
– Hogy szeretem – suttogtam.
– A fenébe – sziszegte Kinga, és a többiek is feszengve néztek rám.
A tornateremből kiszűrődő zajból ítélve elkezdődött a karácsonyi buli. A Keane Somewhere Only
We Know dala indította az estét. Remegő kézzel letöröltem a könnyeimet. Totálisan
megsemmisültem.
– Menjünk be, hideg van – nézett rám Zsolti szomorúan, mire némán bólintottam. Mindenki
elindult, én pedig a könnyeimtől homályosan néztem a karácsonyi fényeket, és lassú léptekkel utánuk
indultam.
Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott
az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába
hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:
– Melyik szeptember 8.?
Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál
beleestem.
– Kilencedikben – mondtam halkan.
Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is
odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott
mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre
történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt és vadul csapkodni
kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész
világ, végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom,
Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam
levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két
keze közé fogta az arcomat.
– Mennem kell – suttogta.
– Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.
– Megvársz? – kérdezte halkan.
– Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt. Ez nem
olyan volt, mint a szilveszteri. Sokkal több érzelem volt benne, sokkal bátrabb és sokkal igazibb volt. ☺
Cortez elengedte a kezem, az ajtóhoz lépett, és vissza sem nézve bement a suliba. Pislogás nélkül
meredtem utána, aztán a szám elé kaptam a kezem, és vigyorogva lesütöttem a szemem. Tudtam, ha
megfordulok, a többieket fogom látni. Erőt vettem magamon, és miközben a tenyerembe temettem az
arcom, feléjük néztem.
– Áááá! – kapcsolt elsőként Virág, és odarohant hozzám. A nyakamba ugrott, és majdnem
megfojtott, miközben én még mindig sokkos állapotban voltam. Virág válla fölött elkaptam Zsolti
pillantását, aki megállás nélkül vigyorgott. Macut is láttam, aki Dave-vel együtt azt skandálta, hogy
„na, végre!”. Aztán megakadt a szemem Kingán. Aki csak összefonta maga előtt a karját, és
elismerően biccentett egyet. Azt hiszem, tudom, mire gondolt.
Még mindig zakatoló szívvel mentem oda hozzájuk, és ahogy Ricsi mellé értem, ő szó nélkül
átkarolta a vállam, megszorongatott, és el sem engedett. Így mentünk be a karácsonyi bulira. A
stúdiósok beengedtek minket a tornaterembe, majd Kingával és Virággal felültem a lelátóra.
– Hé! – ordított ránk Zsolti, amikor rájött, hogy nekik nem maradt helyük.
– Lánymegbeszélés – szólt rá Kinga élesen, aztán felénk fordult.
Egymás után többször is részletesen megbeszéltük, hogy mit láttak ők, mit éreztem én és hogy
pontosan hogyan történt az egész. Ahogy felidéztem a percekkel ezelőtt történteket, még mindig
megremegett a gyomrom, és ha a többiek nem látták volna az egészet, talán el sem hiszem.
– Akkor – nézett rám Virág folyamatosan vigyorogva. – Jártok!
– Igen. Azt hiszem – mondtam könnyezve. Cortez és én. Én és Cortez. Ketten. Együtt. Nem, nem
hiszem el.
– Na. Megláttad, megszeretted, sírtál két és fél évet, és már el is érted a célod – csapott Kinga a
karomra, mire felnevettem.
– Nem érdekel, mennyit vártam rá – mondtam magam elé bámulva. – Megérte.
Virág szipogva megtörölte a szemét egy zsepivel, Kinga pedig „nyálasnak” nevezett, amiért
ilyeneket mondok.
– Na, jöhetünk már? – ült le mellénk Zsolti.
– Persze – mosolyodtam el.
Ricsi levágta magát Virág és közém, aztán belevert egyet a vállamba.
– Aú! – dörzsöltem meg a karom.
– Megérdemelted. Van fogalmad róla, hogy Emóval min mentünk keresztül? Hogy két oldalról
hallgattuk a szenvedéseteket, hogy senkinek nem mondhattunk semmit? Hogy ti, ketten akármit
csináltatok, az csak rosszul sülhetett el? Tudod te, hogy mennyire rohadtul untuk már? –
panaszkodott.
– Sajnálom – mosolyogtam folyamatosan. – És köszönöm!
– Ne köszönd. A lényeg, hogy minden okééé! – ölelt meg Virág.
– Na, ezzel nehezen fogsz megbirkózni. Minden rendben. Te jó ég! Min fogsz sopánkodni? –
kérdezte Kinga a szemét forgatva
– Semmin – dörzsöltem meg az arcom boldogan.
A MCR Nananana kezdődött, mire a legtöbb diák lerohant a tánctérre, és ugrálni kezdtek. Andris és
Robi saját kis kört alakítottak ki, ők ott pogóztak, amíg Máday el nem kapta őket, kivezettette a
teremből mindkét fiút. Jacques és Flóra mosolyogva integettek nekem a tánctérről, én pedig boldogan
intettem feléjük, és feltartott hüvelykujjal mutattam Zsáknak, hogy helyesek együtt. Karcsi ült le
mellém, hozott nekem egy forrócsokit. Ő egészen eddig a büfénél ácsorgott, mindenről lemaradt.
Nem baj, majd egyszer elmesélem neki.
Virág mindenképp táncolni akart, úgyhogy megragadta Ricsi karját, és levonszolta a lelátóról, a
helyüket pedig azonnal Dave vette át.
– Tudom, hogy utálod, hogy mindig, mindent gondosan dokumentálok – kezdte. – De ennek talán
örülni fogsz – nyomta a kezembe a telefonját, mire a szám elé kaptam a kezem. Dave nem hazudtolta
meg magát. Meg lett örökítve a csókunk. Tizenhét fotót készített rólunk. Vigyorogva néztem a
felvételt, és nem ellenkeztem, amikor Dave át akarta küldeni a telómra. Új háttérképem lett.
Az egész karácsonyi buli alatt mosolyogva ültem a lelátón, igaz, néha csak úgy elvörösödtem, néha
csak úgy megdobbant a szívem, és néha csak úgy felröppentek a lepkék a gyomromban. Fél kilenckor
aztán kaptam egy sms-t. Vadul kalapáló szívvel vettem elő a telefonom, és néztem meg a kijelzőt.
Cortez azt írta, hogy becsekkolt, és mindjárt indul a gépe. Visszaírtam, hogy hívjon, ha leszállt. Erre
azt írta, hogy késő lesz. Én pedig azt válaszoltam, hogy nem baj, várni fogom.
Ricsi és Virág kísértek haza, szorosan megöleltem őket a kapuban, és boldogan, repdeső szívvel
mentem be a házba.
– Milyen volt az iskolai karácsony? – érdeklődött anyu, aztán amikor meglátta a kivirult, mosolygós
fejem, csípőre tette a kezét. – Van valami, amiről tudnom kell?
– Igen – mondtam mosolyogva, és felültem a konyhapultra.
Mindent részletesen elmeséltem, többször is, és még akkor is virultam, amikor anyu gondterhelten
meredt rám. Ha a gyerek örül, a szülő aggódik. Ez evidens.
– Mi újság? – kérdezte apu, amikor odajött hozzánk.
– A lányodnak barátja van – közölte anyu tényként. Apunak felszaladt a szemöldöke, és hálásan
pillantott anyura, amikor kivette a kezéből a tortavágó kést.
– Hogy miiii? – förmedt ránk.
– Menj fel nyugodtan a szobádba – intett nekem anyu amolyan „majd én lerendezem” stílusban, én
pedig megfogtam egy mandarint, és felslisszoltam a lépcsőn.
A szobaajtómat becsukva még hallottam, hogy a szüleim heves konzultációba kezdenek engem
illetően, aztán lerogytam a babzsák fotelembe, az ölembe vettem a laptopom, és megnyitottam a
YouTube-ot. Dalszöveggel betettem a Keane-számot, és vadul kalapáló szívvel hallgattam meg
egymás után úgy tízszer azt a dalt, amire végül is összejöttünk… „This could be the end of
everything, so why don't we go, somewhere only we know”. No comment.
Cortez és én: 5/5* – szeretném felfogni, de egyszerűen nem megy. Akkor sem, ha
megcsókolt, akkor sem, ha a többiek előtt, és akkor sem, ha most hajnali öt óra van, és az
egész éjszakát végig sms-eztük a csatlakozására várva. Annyira sok mindent kell
megbeszélnünk, annyira hiányzik, és annyira soká lesz még január, amikor hazajön! Azt
hiszem, soha nem voltam még boldogabb. Soha."
-Leiner Laura:Szent Johanna Gimi~Remény-

Részlet~

Sziasztooooooook! :)))
Na hát hoztam egy részletet. Annyira imádom ezt a napot. Olyan cuki rész. Remélem nektek is tetszik :)
u.i: ebben a részben ha jól számoltam 34szer szerepel Cortez neve

"  Szeptember 23., csütörtök
Első órán feleltem etikából. Valahogy annyira nem lepődtem meg. Sőt, szinte azelőtt felálltam,
hogy Vladár mondta a nevem. Kaptam vagy öt keresztkérdést, de így is kiválóra sikerült a feleletem.
Mindent elmondtam, amit csak meg lehetett tanulni ezzel a tantárggyal kapcsolatban. Vladár
grimaszolva írta be az ötöst, én meg kifejezéstelen arccal ültem a helyemre. Ezek után a nap lazán telt,
dupla irodalmon Kardos megnézette velünk a Holt költők társaságát, mondván, néha lássunk értékes
filmeket is. A film közben hárman kissé szipogtunk (Virág, Jacques, én), Kinga elfojtotta az
érzelmeit, Andris és Robi a pad alatt PSP-zett, Cortez lehajtotta a fejét az asztalra, és zenét hallgatott,
Ricsi szendvicset evett, a többieket nagyjából lekötötte. Óra végén Kardos összerakta a tanári
asztalon a holmiját, és kifelé indult, amikor Zsolti hirtelen felállt a székére, aztán az asztalára.
– Kapitány! Kapitányom! – kiáltott a tanár után. Mindenkiből kitört a nevetés, Kardos pedig az
orrnyergét dörzsölgetve megrázta a fejét.
– Nagy Zsolt, én egyszerűen nem tudom, milyen jelzővel illesselek – sóhajtott, és kiment.
Zsolti leugrott a padjáról, aztán röhögve meghajolt, amíg a többiek füttyögtek. Jó, tényleg klassz
poén volt. ☺ Utolsó óra után (emelt francia tizenharmadik osztálytársunkkal, Monsieur Durand-nal) a
suliboxomnál pakolgattam, aztán, amikor Virág és Ricsi is kijöttek a folyosóra, együtt indultunk el.
– Ren, ma te választhatsz filmet! – közölte Ricsi.
– Kösz, de nekem mindegy – legyintettem. És igaz volt. Eredetileg könyvet akartam venni, de a
pénzem elmegy mozira, ráadásul premiernap, még drágább…
– Tuti? – pislogott nagyokat Virág.
– Persze. Válasszatok csak – feleltem.
– U, úúú. Akkor nézzük azt a horrort! – ugrándozott Virág. Horror? Jaj ne!
– Oké, a „brutálzombisat”? – kérdezte Ricsi.
– Ühüm.
– Jó, de, valaki hazakísér, ugye? – szóltam közbe, és kezdett igazán rossz ötletnek tűnni, hogy rájuk
bíztam a döntést.
– Ja – biccentett Ricsi.
– Indulunk? – néztem rájuk, mert nem értettem, miért állunk a lépcsőnél.
– Most már igen – közölte Ricsi. Cortez lépkedett le a lépcsőn, lazán megrántotta a vállán a táskáját,
és egyenesen hozzánk jött.
– Itt vagyok – jelentette ki. Jaj, ne! A fenébe!
– Te mit csinálsz? – kérdeztem nem túl barátságosan.
– Moziba megyek? – kérdezett vissza szemtelenül.
– Velünk? – csodálkoztam.
– Velük – mutatott Ricsire és Virágra, akik kérdőn néztek minket.
– Én is velük megyek – közöltem, bár ezt senki nem kérdezte, és elég egyértelmű is volt.
– Jó – vonta meg a vállát.
Akkor tisztáztuk, hogy semmiképp nem együtt megyünk, hanem inkább mindketten Virágékkal.
Elindultunk gyalog, négyen. Kellemetlen szituáció.
– Miért nem mondtad, hogy a nekem félreküldött üzenetet Ricsinek szántad? – fordultam
Cortezhez, miközben begomboltam a farmerdzsekimet.
– Miért kellett volna mondanom?
– Hogy tudjam.
– Miért akartad tudni? – mosolyodott el.
– Mert akkor lemondtam volna – vágtam rá kapásból. Cortez felnevetett.
– Nem volt mit lemondanod – mondta kíméletlenül.
– Mi?
– Éppen Ricsivel beszéltem, amikor azt írtad, hogy te is velük mész moziba. Fogalma sem volt róla
– vigyorgott Cortez. Hú, de ciki. Virágot figyelmeztettem, hogy ők az alibim, Ricsinek azonban nem
szóltam. Uppsz. Kérdőn hátrafordultam.
– Pedig megbeszéltük. Ugye? – néztem rá tágra nyílt szemekkel.
– Engem hagyjatok, jó? – rázta meg a fejét Ricsi.
– Égsz – mondta Cortez, miközben a saját lépteit figyelte.
– Nem égek – húztam ki magam, és örültem, hogy nem látom a tükörképem. Valószínűleg rákvörös
volt a fejem, de mindegy.
– Figyu – lépett közénk hátulról Virág, és belém karolt –, tök jó, hogy ti is jöttök, vicces lesz –
próbált jópofizni, eléggé sikertelenül. Sóhajtva Cortezre néztem.
– Azt hiszed, hogy neked mondtam igent a mozira? – nevettem fel erőltetetten.
– Nem – rázta meg a fejét. – Tudom – vigyorodott el.
– Nem akarok veled moziba menni! – háborodtam fel. Jó, ez persze így nem igaz, de ne legyen már
ennyire magabiztos! Azért ez felháborító.
– Akkor ne gyere – mondta mosolyogva.
– Nem is veled megyek. Velük – mutattam hátra. Virág és Ricsi időközben ránk untak, és
megosztva a fülhallgatót, zenét hallgattak.
– Tehát jössz.
– Igen, de nem veled! – magyaráztam. – Csak te is ott leszel.
– Aha – tűnődött.
A plázában csak négyen álltak a mozipénztárnál, úgyhogy beálltunk a sorba.
– Akkor ezt most hogy? – fordult hátra Ricsi.
– Csak vegyétek meg, én majd külön – vágtam rá, és előszedem a pénzem a farmerom zsebéből. –
Menj csak – engedtem előre Cortezt is.
– Mit művelsz? – nézett rám lesajnálóan.
– Jegyet veszek. Anélkül nehezen engednek be – magyaráztam.
– Tedd már el – rázta meg a fejét, aztán a pénztároshoz fordult, és kért két jegyet.
– Ne, várj! – pattantam mellé. – Majd én veszek magamnak!
Cortez mosolyogva a kezembe nyomta a jegyet, amitől eléggé zavarba jöttem. Miért fizette ki az
enyémet? Ez így olyan, mintha együtt jöttünk volna. Pedig nem. Ő is Ricsiékkel, és én is.
– Kifizetem, oké? – erősködtem.
– Ez csak egy mozijegy, ne idegesíts már – rázott le újra. Teljesen tanácstalan voltam, végül,
tekintettel arra, hogy ez tök udvarias dolog volt tőle, bólintottam egyet.
– Köszönöm – mondtam.
– Szívesen – felelte.
– De – néztem a szemébe – nem jönnék veled moziba. – Cortez lenézett rám, és elmosolyodott.
– Nem is hívnálak. Félreküldtem. – Ott a pont. Ő nyert.
Egy kis kólával és nachosszal a kezemben vártam Virágot, aki két kézzel emelte le az üdítőjét a
pultról.
– Ez pontosan mekkora? – néztem a kólájára.
– Másfél liter – felelte, a szívószál végét rágcsálva. Nem, fogalmam sincs, hogy fér bele ennyi.
Vagy hogy egyáltalán hova.
A terembe lépve követtem a többieket. A jegyünk az egyik középső sorba szólt, és csak akkor
rándult görcsbe a gyomrom, amikor ők leültek. Virág, mellé Ricsi, mellé pedig Cortez.
Automatikusan leültem Virág mellé, és az üdítőtartóba tettem a kólám, amikor Ricsi előrehajolt és
elkérte a jegyem.
– Nem ott ülsz.
– Tudom, de itt is van hely.
– De lehet, hogy oda jönni fognak.
– Akkor majd átülök – vonogattam a vállam. Nem fogok Cortez mellé ülni egy félig üres moziban!
Az olyan átlátszó.
Lejjebb vették a világítást, és kezdődtek a bemutatók. Virág és Ricsi izgatottan nézték, számukra ez
a mozi legjobb része (?), én meg unottan belemártottam a chipsem a szószba, aztán bekaptam. Egy
paprikával együtt. Sírdogáltam kicsit, kifújtam az orrom, és hatalmas kortyokat ittam, mire jobban
lettem. Éljen.
– Elnézést – hajolt le hozzám egy férfi. Jegyet tartott a kezében. Sejtettem, hogy miért jön.
– Már megyek is – cuccoltam össze, aztán Virág felhúzta a lábát, hogy átengedjen, és Ricsi is
összehúzta magát. Cortez azonban nem mozdult, emiatt megbotlottam a lábában, és majdnem
mindent elejtettem. – Nehogy megmozdulj – sziszegtem halkan. Csak mosolyogva nézte a
bénázásom, végül leültem mellé.
– Pszt! – hajoltam előre, hogy szóljak Ricsinek. – Nem cserélünk helyet?
– Ren, nyugi már! Nézd a bemutatókat!
– Jó – sóhajtottam. Legalább tíz másodpercig lekötött, aztán megint előrehajoltam, és ciccegtem
Virágnak. – Nem ülsz ide mellém?
– Nekem jó itt – tárta szét a karját.
– Ssss! – nézett hátra az előttünk ülő nő.
Hátravágtam magam az ülésen.
– Nachost? – nyomtam Cortez orra elé, aki furán lenézett a chipsre, majd rám.
– Kösz, nem – felelte értetlenül.
– Jó, csak kérdeztem – vettem vissza a kezem, aztán bekaptam egy chipset. Hát, nem mondanám,
hogy kifejezetten halk volt. Próbáltam csendben ropogtatni, de a mellettem ülő Cortez megint felém
fordította a fejét, mintha csak magyarázatot várna. – Nachos – mutattam a műanyag tálcára. Tényleg
nem lehet halkan enni a nachost!
Teljesen lekapcsolódtak a lámpák, úgyhogy kezdődhetett a film. Klassz, a stáblista alatt az egész
mozi az én ropogtatásomat hallgatta, amitől teljesen zavarba jöttem. Miért nem vettem popcornt?
Mert az egyszerű? Klasszikus? És viszonylag halk? Nem, én hülye, nachost vettem, hülye szósszal és
hülye paprikával, amiből már megint bekaptam egyet. Ekkor kezdtem köhögni. Cortez a szája szélét
rágva fordult felém. Azt hiszem, idegesítettem.
– Jól vagyok – köhögtem egy utolsót, aztán beleittam a kólámba. Cortez még mindig nézett.
– Pontosan mit művelsz? – kérdezte végül.
– Nagyon erős – suttogtam.
– Úgy általában kérdeztem – felelte. A vászon kivilágosodott, a fény az arcára vetült, és láttam,
hogy mosolyog.
– Add tovább Virágnak – nyomtam Cortez kezébe a nachost, aki odaadta Ricsinek, aki meg
Virágnak.
– Köki – hajolt előre Virág. – Popcornt?
– Oké – biccentettem. Virág odaadta a popcornját Ricsinek, aki Corteznek, aki meg nekem.
– Körülbelül mikor fejezed be az evést? – nézett rám Cortez.
– Nem tudom – ráztam meg a fejem, és beleszórtam a számba egy adag popit. – Kérsz? – tartottam
felé a zacskót.
– Nem – nevetett fel. – Nem jövök veled többet moziba.
– Nem is velem jöttél. Ricsiékkel – javítottam ki.
– Én meg veletek nem jövök többet! – hajolt előre Ricsi.
– Bocs, csendben maradok – tettem fel a kezem.
– Az jó lenne – fordult hátra az előttünk ülő nő.
– Maga nézze a filmet, jó? – vágta rá Cortez. A nő motyogott valamit a „pofátlan” kamaszokról,
aztán visszafordult.
Visszafojtott nevetéssel csúsztam lejjebb a székemen, és mosolyogva ettem a popit. Egészen addig,
amíg az első mutáns zombi szélsebesen át nem rohant a vásznon. Na, ekkor egy pillanat alatt
elkomolyodtam, és előrehajolva Ricsiékre néztem.
– Basszus, én ettől félek! – jelentettem ki őszintén.
– Nyugi, tizenhatos – rázta a fejét Ricsi.
– Attól még félek! – értetlenkedtem. Cortez összeráncolt szemöldökkel nézett rám, aztán a filmre.
– Nem lesz durva – közölte.
Kösz. Mondja ezt egy olyan, aki nem fél, egy olyannak, aki meg igen. Innentől kezdve teljesen
mindegy, hogy mi durva és mi nem.
– Ne ijedj meg – suttogta Cortez.
– Mitől? – kérdeztem, de a következő pillanatban az egyik szereplőre ráugrott valami lény, és
kiharapott egy darabot a vállából. Miért jöttem moziba? Jaj, ne. – Te már láttad ezt? – csodálkoztam.
Cortez megrázta a fejét.
– Nem, de várható volt. Ez sablonfilm.
Hát, elég menő volt, ahogy előre szólt, hogy mikor várható ijesztgetős jelenet, de attól még nagyon
szenvedtem.
– Mikor van vége? – kérdeztem Cortezt.
– Még kábé egy óra.
– Mi? – hüledeztem. – De hiszen már kipusztult egy város! Mi kell még?
Mosolyogva megcsóválta a fejét, és tovább nézte a filmet, én meg az ölembe ejtettem a kezem, és az
ujjaimat morzsolgattam. Gondoltam, a film végére csak eltörök párat izgalmamban. Oké, a következő
jelenetben igencsak megkérdőjeleztem a film tizenhatos korhatárát, ugyanis valami igazán undorítót
mutattak, aminek láttán elkaptam a fejem. Cortez megint rám nézett, és kezdtem úgy érezni, többet
valóban nem akar velem moziba jönni.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
– Hát… kibeleztek egy embert, de megvagyok – feleltem, és reméltem, hogy nem tart überbénának.
Én jövök horrorra, amikor még Voldemorttól is féltem? No comment.
Cortez elmosolyodott, aztán… Aztán olyan dolog történt, amitől elszállt minden félelmem. Átnyúlt
hozzám, megragadta a karom, és a karfára téve rákulcsolta az ujjait a kezemre. Még levegőt is
elfelejtettem venni, és inkább néztem a véres szájú zombit a vásznon, mintsem hogy felé mertem
volna pillantani. A pulzusom az egekben, a légzésem egyenetlen, és folyamatosan azon görcsöltem,
hogy izzad a tenyerem. Függetlenül attól, hogy egy csapat élőhalott rohant át az úton egy erősen
megfogyatkozott csoportot üldözve, mosolyogni támadt kedvem. Sötét volt, zombik is voltak, a zene
is vinnyogósan szólt, de már nem féltem. Mert Cortez ott ült mellettem, és fogta a kezem.
Még a gondolataimba merültem, amikor oda nem illő hang ütötte meg a fülem, a zsebem pedig
rezegni kezdett. Bzzzzz. Csend. Bzzzzzzz. Csend.
– Bocs – engedtem el Cortez kezét, aki ösztönösen visszahúzta, és csak mellékesen pillantott rám.
Előrángattam a rezgő mobilom, mert ha anyu hív, akkor fel kell vennem, még ha az előttünk ülő nő
esetleg megver, akkor is. A sötétben erősen világító kijelzőn azonban nem anyu szerepelt. Hatalmas,
jól olvasható betűkkel ez állt: Arnold hív.
Remegő ujjakkal kinyomtam a hívást, és küldtem egy gyors smst: mozi, később hívlak. Aztán
kapkodva eltettem a mobilom, és visszatartott lélegzettel fordultam Cortez felé. Engem nézett, a
vásznon lévő világos jelenet miatt láttam, hogy az arcán vegyes érzelmek tükröződnek.
– Bocs, nem kapcsoltam ki – suttogtam, de hiába. Cortez elfordította a fejét, és tovább nézte a
filmet.
Én pedig magam előtt összefontam a karom, és tudtam, már nem fogja meg a kezem. Akkor sem, ha
félek. Akkor sem, ha egy zombi kilép a vászonról, és egyenesen nekem ugrik. Azt hiszem, hagyná.
Lehet, hogy én is hagynám a helyében.
A film végén mindannyian felpattantunk, és kifelé indultunk a teremből.
– Na, hogy tetszett? – kérdezte Ricsi izgatottan.
– Oké volt – vonogattam a vállam, és útközben kidobtam a szemetem.
– És neked? Ugye milyen izgi volt? Néha úúúgy féltem – ugrándozott Virág, Cortezt faggatva.
– Rendben volt – legyintett, és befejezte a témát. Nem akart a filmről beszélni. Semmiről nem akart
beszélni.
A dombos utcán felfelé gyalogolva Ricsi és Virág folyamatosan szövegelt, láthatóan azért, hogy
elkerüljék a kínos csendet. Elemezték a filmet, próbáltak viccelődni, de nem sokra mentek vele.
– Hazakíséritek? – biccentett felém Cortez.
– Persze – felelte Virág.
– Jó. Sziasztok – intett úgy általánosságban felénk, aztán lekanyarodott egy utcán.
– Nem is arra lakik – suttogtam elképedve, szomorúan nézve utána.
– Lehet, hogy nem haza megy – vonta meg a vállát Ricsi. És ez telibe talált.
Hazaérve mondtam anyuéknak, hogy S. O. S. bepakolok holnapra, úgyhogy felrohantam a
szobámba. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy Arnolddal váltottam pár szót, és ügyes voltam, csak
akkor tört ki belőlem a sírás, amikor leraktuk. Éljen.
Vladár: 5/1 – tuti, hogy jövő héten is feleltet. Óriási, etikából lesz a legtöbb jegyem.
Andris és Robi: 5/4 – Gábor ma nem jött suliba,
mert megfázott. A két rocker Csontváz Carlost ültette be a padjába. Szerintünk vicces volt. A
tanárok szerint nem.
Nachos: 5/3 – még mindig köhögök, ha rá gondolok.
Film: 5/1 – hogy fogok elaludni, miközben odakint tuti, hogy egy éhes zombi nézi a
szobaablakom? Na jó, félek.
Cortez: 5/? – azt hiszem, most jobb, ha elkerülöm. Ez ma egy olyan pillanat lett volna, de
elszúrtam.
Sírok: 5/2 – bedugult orr, bedagadt szemek, kínzó fájdalom. Éljen a régi Reni.
  - Leiner Laura: Szent Johanna Gimi ~ Remény -

Eredményhirdetés~

Hellooooo!
Meghoztam a verseny eredményeit. 3 jelentkező akadt így nem volt nehéz dolgom. Talán majd a következő  jobb lesz. Ma még hozni fogok egy részletet. A kvízben résztvevőknek pedig gratulálok . :)))

13 pont

8,5 pont

7 pont

Első kvíz~

       Sziasztooooooooook!Huh már majdnem 1000 oldalmegjelenítés. Nemsemmi. Eddig nemigazán volt sikeres blogom, de most úgy érzem megtaláltam azt amiben jó leszek. Na de mint látjátok meghoztam az első kvízjátékot. A leírásban mindent megtaláltok. Kommentbe írjátok, hogy jelentkezem vagy valami hasonlót..ha nem írjátok oda nem tudom elfogadni :/ remélem senkinek nem gond. :D Nem is húznám tovább az időt. Legyetek ügyesek.Holnap reggel 10 óráig lehet jelentkezni és beküldeni. Utána már nem.


     Első kvízjáték. A feladat nagyon egyszerű. 15 kérdésre kell válaszolni. Minden helyes válasz 1 pontot ér. Értelemszerűen a legtöbb pontot összegyűjtő személy lesz az 1. helyezett, és így tovább. Pontegyenlőség eseten veszem figyelembe a beküldés időpontját. Pl.:  ha két 10 pontos teszt lesz annak a neve szerepel előbb a sorrendben aki hamarabb beküldte.  Erre a e-mail címre küldjétek el : baba.sweet98@gmail.com  csak az ide küldötteket tudom elfogadni. A kérdések melle írd a választ!
FONTOS!!!     Név:
                         A blogger neved:

JÓ MUNKÁT!

Kérdések:
1 .Ki írta a SzJG-t?
2. Hány kötetből áll? Melyek ezek?
3. Mi a fő tantárgy a gimiben?
4. Hogy hívjak az igazgatót?
5. Ki Reni osztályfőnöke?
6. Miért nem volt Reni gólyatáborban?
7. Milyen szakkörre jár Reni,Virág és Kinga?
8. Kardos tanár úr keresztneve?
9. Melyik nap látja meg először Reni Cortezt?
10. Ki volt Reni legjobb barátja?
11. Melyik osztálykiránduláson fogja meg Cortez Reni kezet?
12. Hanyadik részben  nyer az osztály kirándulást az állatkertbe?
13. Hanyadik részben támadták meg Davet-t?
14. Mit tanít Vladár 12.-ben?
15. Mikor csókolták meg Renit másodszor? Ki volt az és hol történt?

Ha valami nem érthető kérdezzétek nyugodtan! :) ^_^

Bemutatkozás

Halihoooo mindenki!!

Jajj, most annyira boldog vagyok, hogy azt elmondani nem tudom. Szép sorjában bemutatom a blogot, hogy pontosan tudja mindenki miről is fog szólni, de ha valami mégsem érthető meglehet kérdezni, nem harapok.

Na de először bemutatkozom (SzJG-hez méltóan) :

Név: Bakai Anett (Ani, Ancsi)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, szerb, angol, nemet, latin (de csak a magyart beszélem perfekt)
Magamról: Mosolyogj, úgy minden szebb! ^_^
Érdeklődési kör: kutyák, Szjg, Elitni Odredi
Klubtagság: Szent Johanna Gimi fanok  

Na akkor ismertetném is a blogot .

1. Első és egyben legfontosabb dolog, CSAK SzJG, semmi más. Nincsenek amerikai sztárok, színész(ek)/nők, énekes(ek)/nők. CSAKIS AKKOR HA KAPCSOLÓDIK AZ SZJG-HEZ.(de ritkán fog előfordulni)

2. A legérdekesebb, legviccesebb, legszomorúbb (na jó  nemcsak leg-) részeket teszem majd ki.

3. Idézetek is kerülnek ki .Egy-egy aranyköpés Zsoltitól, vagy akárkitől.

4. Kvízjátékok. Amelyeknek néha tárgyi nyereménye is lesz, amiket postán küldök el.

5. Lesz majd olyan is amikor egy-egy szereplő szemszögéből kell majd megírni egy napot. (amit természetesen én választok ki, és itt is lehet majd tárgyi nyeremény.)

Azt hiszem egyenlőre, csak ennyit szerettem volna elmondani. Ha kíváncsiak vagytok valamire, akkor nyugodtan kérdezzétek meg, szívesen válaszolok mindenre.Ja és mindennap megpróbálok hozni új bejegyzéseket, de ha nem sikerül akkor 2 nap max. 

Na hát akkor ennyi a bemutatkozásról. Elérhetőségeimet oldalt megtaláljatok. Nagy ölelés! :)) *_* 

U.i: Van egy társszerkesztőm is Orsi.